Szerintem ez a cím eléggé jellemző lesz a tartalomra. Nem akarok senki véleményére sem hasonlítani, de ha mégis hasonlít biztosan nem a véletlen műve. E közlési módszert kicsit exhibicionista megoldásnak tartom, de hát szómenésem van, volt, és valószínű lesz is.
Régóta élek a szavakból. Sokat és sokféleképpen használom őket. Segítenek, és néha akadályoznak abban amit épp el akarok érni.
Régi szerelmem a könyvtár. Kicsit minden könyvtár nekem olyan mint hívő embernek a templom. A bejáratánál kicsit megállok. Összekapom a lelkem, hogy felkészülten tudjam fogadni azt az érzést, hangulatot, amit odabent átélek. Szeretem a könyveket, mert szeretek olvasni. Még nem voltam egészen öt éves amikor nem mindenben követendő módszerrel anyám megtanított a betűk felismerésére.
Nem hiszek benne, hogy aki nem a legújabb pedagógiai módszert használja, az képtelen tanítani. Anyám akkoriban 6 elemivel bírt, de tisztelte a tudást, és tisztelte a könyveket. A tudós embereket nem szerette. Ellenérzését azóta sem tudom mihez kötni. Tudomásul vettem, hogy így van és ebben maradtunk immár 45 éve.
Néhány nyakleves felkerült a fejemre, mire olyan szintem tudtam olvasni, ahogy az anyám szerint megfelelő egy alig gyereknek. Nem töltöttünk ezzel a dologgal túl sok időt. talán a fülfájások két három hetét. addig nem mehettem ki az udvarra játszani. Odabent meg nem igen tudtam mit csinálni, mint anyámat nyaggattam, hogy meséljen. Lehet innen ered, a kis fáradtság hosszú haszon elméletem. Nagyon nem bántam meg, hogy testközeli állapotba kerültem a betűkkel.
Akkor tavaszon nem olvastam többet, de a következő ősztől annál inkább. A tanyáról, ahol apám összevont iskolai tanító volt elköltöztünk egy akkori szememmel nézve nagyon nagy faluba. Minden csodálatosnak tűnt, de hát a csodák hol megjelennek és meglepnek, hol meg eltűnnek, mint káprázat és vízió. A falu ahol apám tanítóként szolgálati lakást kapott igencsk messze volt mindentől. Az Isten háta mögött volt, de annyira, hogy Isten akkor se nézett oda, ha történetesen megvakarta a hátát. Pedig szerintem nézhetett volna.
1965 nyara volt mikor odaköltöztünk, és számomra az ősszel kezdődő iskoláig olyan gyorsan elröppent az idő, hogy mire észrevettem már kaptam is egy táskát, taláb bőr táska volt, talán nem, de sárga volt, füle volt, a fedele bőrszíjjakkal volt odacsatolva, és nekem abba a táskába kellett mindent berakni, ami az iskolába kellett.
A baj csak az volt, hogy addig nem nagyon jártam iskolába, annak ellenére, hogy a tanyán abban az épületben volt az iskola, ahol a lakásunk is volt. Még a tanteremben is voltam bent néha, de ott apám mindig leültetett és azt mondta legyek csendben mert neki dolga van. Láttam, hogy apám mindenféle érdekes dolgokról mesél a többi tanyasi gyereknek, ami persze őket nem érdekelte. Én meg nem értettem, hogy apám honnan tud olyan sok mindent.
ebben a régi világban anyám és apám abban a dologban egyet értett, hogy a könyvekben sok minden benne van, csak el kell őket olvasni. Az olvasás azonban kicsit később kezdődött el valójában. akkor, amikor Editke néni a tanítónk, meglepetten vette észre, hogy balkezesként rondán tartom a ceruzát, de már rég elolvastam az olvasókönyvet. Nekem nem fog kelleni két óra, hogy a szokásos olvasási és betűvetési alapgyakorlatokkal elkínlódjak, így aztán biztos pont voltam életében, hogy a nagyszemű gyerek a középső padsor végén még sok bajt csinál.
Igaza lett.
